Ez archív blog, az élő, átköltözött a segito-konzultacio.blogspot.com címre.
Ez leginkább egy konzultációs blog, ahová olyan dolgok kerülnek, amiket ide valónak érzek. Gondolataim, hozzáállásom, világképem jelenik itt meg.
Amennyiben szüksége van támogatásra, segítségre, konzultációra, hasznos lehet az elérhetőségem. Valamint tájékoztatásként a névjegyem és a szolgáltatás leírása, hogy mégis ki vagyok és mit kínálok…
A politika kicsit kisajátította a konzultáció szót, pedig az kevéssé jelent kérdéseket és válaszokat – ekkor feleltetés vagy oktatás lenne. Az orvosi konzílium vagy záródolgozatoknál a konzulenssel való együttműködés kifejezetten közös munka, ha nem is egyenlő mértékben, de ugyanazon célért. Humán területen a találkozásokat gyakran nevezik konzultációnak. Talán azért lehet így, mert tényleg találkozás, számonkérés és nagy megmondás nélküli közös munka.
A segítő beszélgetés egy (olykor terápiásnak is tekintett) módszer, így nem a hétköznapi társalgás – leginkább hozzáállásnak tekinthető. A segítő felé vannak bizonyos elvárások, amik egyszerűnek tűnnek, ám szemléletváltozást, így a hétköznapi reflexek átdolgozását igénylik, szóval jelentős munkát, általában több évet igényel. Viszont hatékony, mert így már képes lehet segíteni, túllátni a problémákon, megérteni a helyzetet, megkeresni az erőforrásokat. Hiszen a nehézségeken túl is vannak lehetőségek, valamit mindig lehet javítani.
A segítő konzultáció hasonló szemléletű. Kapcsolati nehézségnél általában a párral, egyébként az érintettel tekintjük át miről is van szó, ki miként van ebben benne, mit érdemes és hogyan tovább. Gyakran már az átgondolás is elmozdulás, kikristályosodik valami megoldás-féle vagy egy valami irány. A konzultáns a maga egyszerre objektív és szubjektív jelenlétével kísér és támogat ezen az úton, olykor jelezve az elágazásokat, terepviszonyokat, várható nehézségeket és egyszerűsítéseket.
Menni és haladni mindig jó, valakivel együtt még jobb…
Egy párkapcsolatban a megcsalás talán a legnehezebb történés. Már akkor, ha az a kapcsolat még kapcsolat, fontosak vagyunk egymásnak. És akarjuk is a folytatást, csak hát van mit átgondolni.
A miértekre kevéssé kielégítő magyarázatok, mentegetőzések születnek, csekély meggyőző erővel. Keressük magunkban is, a másikban is az okokat, esetleg ki is alakulhat valami megegyezés, megállapodás, büntetés, ígéret, fogadkozás – mert folytatni akarjuk.
De hogy lehet folytatni? Hiszen valami mégiscsak összetört, mindenkiben magában, és a kapcsolatban is. Mi lesz a bizalommal? Innen nézve mi az eddigiek jelentősége? Mennyit érek én neki, mennyit ér ő nekem? Mire lehet építeni a továbbiakat? Milyen lesz a viszonyunk egymáshoz, hogy leszünk jelen a családban, a baráti körben, a világban?
Van tovább, mert kell, mert megérheti együtt, de rendet kell tenni. Hozzáállásban, őszinteségben, megállapodásokban, érzésekben. Újrakezdés nem tiszta lappal – nehezített pálya, kevesebb illúzió, mérsékelt izgalom, csökkentett romantika. De a lapon rajta vannak az eddigiek, rajta vagyok én és a másik, egy csomó erőforrás is – ha nem is fehér a lap, általában nem is fekete. Át kell gondolni ezeket a foltokat.
Nagy és kemény munka folytatni, amit nem lehet és nem is szabad megspórolni. Ha megvan a bátorság a továbbhoz, némi kapcsolati konzultáció segítség lehet – könnyebb megszülni az új rendet.
Korlátaink vannak, nem csak fizikailag. Ahogy testileg is mindenkinél más lehetőségei határa, úgy életvitelünkben, viselkedésünkben, értelmünkben, érzelmünkben, fegyelmünkben stb. is vannak különbségek képességeink és képtelenségeink terén.
Sokszor elhangzik, akaraterő dolga – és igaz is. Node más téren van akaratunk, komoly erőfeszítéseket teszünk, ahol teljesítményünk akár kiemelkedő. Vagy fegyelem dolga – ami szintén helytálló, viszont nem mindenben vagyunk egyformán fegyelmezetlenek.
Általában több elemből állunk össze, kiválóan tudunk az egyikkel mentegetőzni a másikkal büszkélkedni, a harmadikkal szimpatikusak vagy épp sajnálatra méltónak lenni. Több szálú fonat ez, ami szépen tart, ügyesen is intézzük a dolgainkat.
Olykor magunkat is meggyőzzük, amíg meg nem talál a saját komolyabb problémánk. Szembesülünk azzal, hogy összekuszálódtunk, hogy nem tudjuk mihez fogjunk, melyik szálunkat vegyük elő a gubancból. Mást váltanak ki másokból és belőlünk is, mint amit szeretnénk, nem úgy mozdítanak, ahogy eddig, valahogy az egész nem működik.
Ilyenkor jó lehet egy (néhány) konzultáció: mi maradt, mivel, hogyan és merre érdemes mozdulni? Hiszen elemeink megvannak, ha esetleg sérültek vagy gyengültek is, ezekre számíthatunk, beléjük kapaszkodhatunk. Átgondolva, kibogozva kiderül, hogy mégiscsak tart, van mihez nyúlni. Mert mindig van, amire építhetünk, amiben elég jók vagyunk…
Ha őszinteségre kifejezetten szükség van, vagyis már nem magától értetődő, mindig számos dilemma merül fel.
Az őszinteséggel azt fejezzük ki, hogy az igazságot alapértéknek tekintjük, személyesen pedig önmagunk vállalását jelenti, leginkább hibáinkkal együtt. Különös jelentősége a másikkal szemben elkövetett vagy elmulasztott cselekedetek esetén lesz, amikor ártottunk, valami rosszat tettünk/jót nem tettünk. Ilyen pedig előfordulhat, aminek a kapcsolaton belüli rendes rendezéséhez feltétel az őszinteség.
De hát nem elég őszintének lenni, annak is kell látszani – a többeknek tulajdonított, itt aktualizált mondás valami lényegit ragad meg. A látszat csalhat, úgy is, hogy rosszabbnak mutat. Ahogy tisztességesnek sem könnyű látszani ha egyszer valaki szerint nem vagyok az, úgy őszintének sem.
Hogy lehet bizonyítani egy morális hozzáállást? Általában ami nem látszik, nem bemutatható azt elmondjuk, kifejtjük, megmagyarázzuk. Csak hát a megmagyarázás már a vicceknél sem igazán működik, gyakran magyarázkodás hangulata van. Ráadásul szükséges hozzá a másik fél együttműködése, aki hajlandó odafigyelni – ha nem (elég) kíváncsi ránk, akkor esélyünk sincs.
Az őszinteség és hitelesség nem mindig jár együtt – ha így lenne kevesebb csalással és kapcsolati konfliktussal vagy akár -tragédiával találkoznánk. Mert az őszinteség nem látszik feltétlenül hitelesnek, aki igazat mond még lehet zavarban, keresheti a szavakat, mérlegelhet – akár azért, mert nem akar megbántani. Hisz nem attól őszinte valaki, hogy nyers és durva.
Talán a bizalom lehet az esély, a kapcsolat eddigi története. Amit megingathat egy eset, egy történés – de mégiscsak ismerjük a másikat és magunkat. Erről szólt eddig a kapcsolatunk vagy ez a kivétel? A korábbi viszonyunk az aktuális cselekedet/mulasztás fényében értelmét veszti vagy épp értelmet nyer? Ha kivonom a képből az indulatot (ami azért nem olyan egyszerű), akkor hogyan tudnám megérteni? Szabad-e folytatnom, esetleg milyen változtatásokkal? Én hogyan lennék őszinte hasonló helyzetben, ha ez egyáltalán elképzelhető? Próbálkozunk-e mindketten, ha a magunk módján is?
Érdemes lehet esélyt adni. Akár a kölcsönös menekülési késztetés, valós sérelmek, önérzet megbántása ellenére is – ha a kapcsolat és a másik bizonyítottan érhet annyit. Akkor lehet helye és értelme a befektetendő munkának.
A függés kiszolgáltatottság, az elköteleződés választás.
Kívülről hasonlónak látszik.
Ketten szorosan együtt vannak, közösen töltik idejüket, figyelnek egymásra, gondjaik és gondolataik egymás körül forognak – mintha egy kis zárt világot, szigetet alkotnának. Több-kevesebb külső kapcsolattal rendelkeznek, energiájuk, munkájuk jelentős része azonban befelé, egymás felé irányul. Stabil egyensúly áll fenn, amihez mindketten ragaszkodnak.
Lehet ez két ember. Ideális esetben kölcsönös, szereteten és megbecsülésen alapuló kapcsolat, kétoldalú elköteleződéssel, mely mindkét felet építi. És vannak a szintén stabil, de inkább birtokláson, kiszolgáltatottságon, félelmen, tehetetlenségen, bizonyítási kényszeren, menekülésen stb. nyugvó felállások. Itt a jelen helyzetnél csak a stabilitás megszűnésének lehetősége az ijesztőbb.
Lehet ez egy ember és egy szer, viselkedés, eszme közötti kapcsolat is. Nem csak az ember vágyik a szerre, érezhetően az is igényt tart az emberre. Építő formában ez alkotó szenvedély, egészséges viselkedés, nagy feladat, kölcsönösen támogatják és kiteljesítik egymást. Azonban beszűkülés is lehet, amikor ez – elsősorban a személy részéről – megfutamodás, helyettesítés, elrejtőzés, önigazolás, kétségbeesett megoldási kísérlet. Az egyensúly felborulása itt is komoly fenyegetést jelent.
Természetesen sokféle átmenet lehetséges a végletek között és jelentős hullámzás is előfordul a téren, hogy ez aktuálisan mennyiben probléma. Az egyensúly, a status quo megőrzésére törekszünk, hisz ezt már ismerjük és valamennyire kezelni tudjuk, ráadásul rontani mindig lehet egy helyzeten. Viszont javítani is lehet, lépni a kiszolgáltatottság felől az elköteleződés felé. A szabadság irányába, mikor már mi választunk.
A kapcsolatok is igazságtalanok. Amivel semmi gond nincs, amíg nem kezdi zavarni valamelyikünket.
Nem egyformák az adottságaink, képességeink, hozott személyiségünk, érzékenységünk és tehetségünk. Ami természetes, hisz nincs két egyforma ember. Gyakran éppen jól kiegészítjük egymást, elfogadjuk a másikat hiányaival és többleteivel együtt, ahogy ő is minket.
Az egyenrangúságnál kezdhet feszültté válni a különbség. Ki a főnök, ki kit szolgál ki, kinek az érdekei érvényesülnek? Megbillenhet az egyensúly, már nem a „mi”, hanem az egyikünk a lényeg. Az övé a kapcsolat.
Persze abszolút stabil egyensúly nincs, mikor ki felé billen a mérleg. Lehet valakinek igénye több támogatásra, adott helyzetben az egyikünk hatékonyabb, ideiglenesen alá kell rendelni erőforrásokat valamelyikünk érdekeinek. A gond az, ha tartósan és megegyezés nélkül bemerevedik a felállás, ami legalább egyikünket zavarja. Akár nagyon, mert nem erről volt szó.
Könnyen hatalmi kérdéssé is válhatnak a helyzetek, amit annyi minden befolyásol, nagyon bele tudunk bonyolódni. A hatalmi hozzáállás pedig ritkán vezet az egyensúly visszaállítása felé. Egyre nehezebb ezekből jól kijönni, valahogy csak romlik az egész. Pedig nem így kéne lennie, érezzük, hogy lehetne máshogy is, talán csak egy kicsi kéne hozzá. Vagy komolyan kéne dolgozni rajta – de tudjuk, hogy megérné. Akár némi segítséggel is.
Általában akarunk valamit, és általában jót. Általában magunknak. Ami nem jön össze. Mindannyian ismerjük ezt. Nem jön össze, nem úgy jön össze. Csalódunk, belefáradunk. Aztán már nem akarjuk annyira, nem hiszünk benne. Nem is nagyon próbálkozunk, kényelmesebb így. Hiszen nem szeretünk csalódni.
Ilyenkor sokat segít, ha érdekel valami. Ami fel tud lelkesíteni, ami fontos vagy izgalmas. Vannak ügyek, amikért vállaljuk akár a csalódást, kudarcot is. Többször nekifutunk, új megközelítéseket, módszereket keresünk. Van, amit nem adunk fel. Mert már nem csak valami, hanem a részünk, mi vagyunk azok. Az ügyek, elvek, hozzáállások, amikkel azonosulunk, azok mi vagyunk.
És vannak mások, akikkel ugyanígy vagyunk. Többen-kevesebben. Jelenvaló társaink, múltunk meghatározói vagy jövőnk reménybeli részei. Amikor nem (csak) magunk miatt vagyunk azok, akik, hanem miattuk is. Akik fontosak nekünk és mi is nekik.
Kevéssé romantikus ez a hétköznapokban, mikor kiábrándulunk, magunkból is. Elegünk van, elfogy az erőnk, energiánk. Nem látjuk értelmét és nem vonz valami rövid távú siker esélye sem – pedig ennyi azért jól jönne. Bennünk van a valami, ami érdekel, a valaki, akinek kölcsönösen fontosak vagyunk, de az aktuális monoton zajban nem halljuk meg a hangját.
Néha mégis észrevesszük, hogy ezek tartanak, őriznek, védenek. Észrevesszük, hogy érdekelnek, jót akarunk nekik. Fontosnak tartunk elveket, ügyeket, embereket. És ezek számítanak nekünk, sőt számítanak ránk, mert mi számítunk nekik. Lehet javítani, használni, jobbá tudunk tenni dolgokat, kapcsolatokat. Kicsit a világot is. Tapasztalatból tudjuk, hogy van mit javítani a világon – és ha magunkon javítunk egy kicsit, a világon is tudunk, a világ is javul.
Érdekelhet a világ, érdekelhetnek a többiek és érdekünk is, hogy érdekeljenek. A világ, a többiek érdeke pedig, hogy mi jobban és jobbak legyünk. Legalább egy kicsivel. És ez biztosan megoldható.
Az ember általában kíváncsi, ha meg történik valami, még inkább. Ha meg érinti is, még még inkább. Amikor kényelmesen belefér az idejébe, akkor még még még inkább kíváncsi. Így szabadulunk rá a hírekre, pletykákra, információkra. Főleg amikor változik valami, például a világ. Ha nagy jelentőségű dolgok történnek, amik kihatással vannak ránk, meg mindenre. Az más, mint a pletykák, azok csak érdekesek.
Azt hiszem azért van ez, mert ilyenkor olyan, mintha élnénk. Erről szól az adrenalin, izgalom keresés, az élvezetek egy része de akár a harag is – ilyenkor ott vagyunk, jelen vagyunk és irányítjuk a dolgokat, hatunk a világra. És át is éljük ezt. Talán ezért olyan kellemes bármilyen hatalom, élünk, és ezt másokkal is tudathatjuk – amitől még inkább élünk.
Az információ is ilyen, jelenlétet ad. Egyfajta mágia, mint mikor azért kellett tudnunk a másik nevét, hogy uralmunk alatt legyen. Most is ha valami bajunk van és kapunk egy két szavas diagnózist, megnyugszunk – így már kezelhető, tudjuk mi van. Vagy látunk egy madarat és meg tudjuk nevezni, máris mintha ismerős lenne, helyére kerül. Pedig nem tudtunk meg többet sem a betegségünkről, sem a madárról.
A hírek is erre szolgálnak, amiről hallottunk, az a helyére kerül. Azt mondhatjuk: ja igen, tudok erről, persze. Pedig nincs rá hatásunk, ahogy a diagnózisra vagy a madárra sincs, de mégis mintha hatalmunkban állna. Életünk része lesz, beépítjük a világunkba, a sajátunkba – arra pedig hatni tudunk, ugyebár.
Azzal hogy felháborodunk vagy örülünk egy hír kapcsán olyan, mintha tényleg hathatnánk rá, fontos nekünk a saját reakciónk. Magunkat is teszteljük, hol vagyunk mi a hírrel kapcsolatban, hogy állunk hozzá. Olykor korrigáljuk világképünket, önképünket, hisz van ami nem fér bele eredetileg, kicsit megingatja, ezt azért nem gondoltuk volna. Úgyhogy szűrjük is a híreket, nagyon ne provokáljanak se a jó, se a rossz irányba – elég nekünk az aktuális világnézetünk, önképünk. De közben csak kíváncsiak is vagyunk, azért akkor érezzük élőnek magunkat, ha történik velünk valami, például a szemléletünk billegése.
Az élet és az információ így összefügg, jó erős kölcsönhatás van közöttük, mintha a fizikai világban lennénk. Az információ – a kíváncsiság által katalizálva – komoly vitalitást eredményez, élővé és jelenvalóvá tesz minket. Ami egyébként nem átverés vagy illúzió – ez az életünk.
Marcus Aurelius gyakran idézett mondása szerint „minden amit hallunk, vélemény, nem tény, és minden amit látunk, nézőpont, nem a valóság”. Ami persze sommás és jópofa mondás, de életelvnek kevéssé optimista. Illetve például a tudomány általában ezt akarja kivédeni, mivel a tényekhez, mérésekhez igazítja az elméletet és nem fordítva. Úgyhogy erre a létező és jelentős problémára azért vannak megoldási kísérletek – éppen azért, mert ezt az emberi gyengeséget szükséges orvosolni.
Az igazi gond ott van, ahol a tények nem számítanak és a véleményekhez alakul a valóság. Amihez az kell, hogy az a vélemény hallható – azaz elég hangos és gyakori – legyen, míg nagyon más meg ne legyen ilyen. Vagy akkora zaj kell, hogy csak a leghangosabbnak legyen esélye az ingerküszöb átlépésére. Ilyen a bizonygatás. Szóval a véleményt közlését fel lehet turbózni.
Valamint lehet a valóságot gyengíteni. A már említett zaj jó erre, és mindjárt a leglényegesebb adat is csak egy kis tényező lesz a sok közül. Ennél még jobb, ha nincsenek is valóságos adatok, mérések, kísérletek – nincs mire hivatkozni. Vagy nem is szerzünk be valós adatokat, vagy nem osztjuk meg – mindjárt a vélemény egyedül marad a pályán a tények híján. Más nem tud érdemben reagálni, hisz nincs mire hivatkoznia, véleménnyel meg nem érdemes vitázni.
Komoly probléma adódhat ebből egyébként, leginkább akkor, ha a valóság véletlenül mégiscsak lényegessé válik. Ha már akkora a felépített vélemény-világ és olyan meghatározó, hogy alig van kapcsolata az igazival. Amíg nem futunk, elhitethetjük magunkkal, hogy egyébként jó futók vagyunk. Komolyan véve saját-világunkat bármit meg tudunk magyarázni, nőhet az önbecsülésünk, és teljesen jó érezhetjük magunkat – azzal a kis szorongással, hogy persze tudjuk, egyre távolabb kerülünk a valóságtól. De amíg megy, addig jó.
A valóság nem könnyű, mondják is hogy annak való, aki nem bírja a drogokat. Meg annak, aki többet akar, mint véleményt. Esetleg annak, ami valóságosan akar való életet. Korántsem biztos, hogy mindig ez a jó megoldás. Kellenek a fájdalomcsillapítók, nem bírunk ki akármit. Mégiscsak az az igazi, ha vannak illúzióink – is. A vélemények pedig akár közel is állhatnak a tényekhez, ha azokon alapulnak. A szembenézéskor nem csak rosszat látunk, hanem sok jót is, a valóság nem feltétlenül pesszimista. Mivel itt vagyunk, azért valahogy megy ez. És megy a valósághoz közelebb is, ami bizonytalanabb de azért mégiscsak az a biztonságosabb. Általában kiderül, a valóság nem annyira ijesztő, akár kezelni is tudjuk.
Ilyen kalandoknál jó, ha van mellettünk valaki. Mondjuk egy konzultáns 🙂
Talán az egyik legnehezebb dolog a bizonytalanság. Ami egyébként egy darabig megy, de hát lassan túl vagyunk azon a darabon. És kéne építeni a jövőt, valamerre. Az egyénit is, mert érezhetően minden változik vagy változhat, jó lenne előre alkalmazkodni. A kapcsolataink is módosulhatnak, már csak a kapcsolattartási módok módosulása miatt is. Akivel nem sikerül kommunikálnunk, egy idő után csak távolodni kezd. Nomeg társadalmi szinten sem ártana kitalálni a megfelelő hangsúlyokat, irányokat. Úgy tűnhet ebbe van a legkevesebb beleszólásunk, viszont talán ez a leginkább meghatározó hosszú távon. És ez is egy feszültség, hogy végignézzük ahogy alakul valami, ami rólunk szól és alig hathatunk rá.
Nagy ez a feszültség, hogy csinálni kéne, de mégis mit, hogyan? Ráadásul tájékozódni sem egyszerű, kevés az információ és még azt sem tudjuk pontosan mi a lényeges és mi nem annyira. No meg mi a megbízható, kinek lehet hinni? Hiszen számos vélekedés kering, ami egy része dilettáns, más része direkt torzított, esetleg manipulatív vagy sima tévedés. Szerencsére egyre megbecsültebbek a valódi tudósok, valódi újságírók, valódi helyzetértékelések is.
Ez lehet a bizonytalanságban egy kis reménysugár, hogy van valódi. Vannak valódi kapcsolatok, még akkor is, ha aktuálisan virtuálisak. Vannak valódi szakemberek, nem csak járvány ügyben, hanem szociális otthonokban, nyomdákban, köztisztaságnál – mindenütt. Sokan értenek a dolgukhoz, jó páran értenének, ha hagynák – az alap hozzáállás általában korrekt és építő. Úgyhogy van remény, vannak igaz dolgok, igaz értékek. Még igazi politikusok is akadnak – akik tényleg használni akarnak és a polisz érdekeit tartják szemük előtt. Csak hát az érdekek, félelmek, helyezkedések…
Ha elhinnénk, hogy ez nem zéró összegű játszma, nekünk nem attól lesz jobb, hogy másnak rosszabb, sokat javítana a hozzáálláson. Előfordul olyan, hogy mindenki jól jár. Akarhatnak az emberek jót egymásnak is, nem csak maguknak. Persze vannak, amik nem így állnak hozzá, a jóindulatot ki is használják, egy ügyes hazugsággal nagyon jól lehet járni. De ez nem von le a jóindulat és az igazság értékéből.
Bizonytalanságunk nagy része a bizalmatlanságból is ered, ami egyszerűen tapasztalati, merthogy becsaptak. Bizalmat pedig nem könnyű szerezni, bármilyen jól is jönne. Nem vitás, hogy jobb lenne hinni a többieknek, remélni a legjobbakat, számítani a dolgok alakulására és így hozzáállni tevőlegesen is. Egy ilyen jövőért könnyebb tenni – csak hát vajon ilyen a jövőnk, a világunk, nem verjük-e át magunkat egy ábránddal? Közhelyes lenne azt mondani, hogy mi alakítjuk a jövőnket, és ennyire egyszerűen ez így biztos nem igaz. De azért mégiscsak mi is felelősek vagyunk.
Viszont van valami sürgetés, ez a bizonytalanság már túl hosszú ideje tart, belefáradunk a feszültségbe. Nem látszik a kimenetel, nő a zaj, az ellentmondó információk, az egyre több megoldatlanság. És érezzük, nagyon sokáig ez így nem maradhat. Előbb-utóbb beáll valami egyensúly. Remélhetőleg nem az indulatok vezérelte, félelem sürgette helyzet lesz ez, hanem az értékek és a valóság alapján álló. A mienk.
Bezárva beégünk. Ez olyan, mint a kiégés, csak azért mégsem egészen. Mert bent vagyunk, bezárva – kiégni kint lehet(ne).
A kiégés általában azokat veszélyezteti, akik nagy ambíciókkal és munkakedvvel végzik hivatásukat, vagyis lelkesek. A stressz, a túlterheltség, az eredménytelenség hatására előbb-utóbb kialakul a tehetetlenség és kiábrándultság, csökken a motiváció, érdektelenné válunk. Függhet ez számos tényezőtől, a személyiségünkön túl a visszajelzésektől, elismeréstől, presztízstől, felelősségtől, munkahelyi légkörtől stb. De a meghatározó azért leginkább az értelmetlenség.
A beégés hasonló, csak most épp bezárva vagyunk, még inkább befelé történik. Ki mennyire, de azért mindenki jóval korlátozottabb életet él, erősen csökkentek mindennapi lehetőségeink. Akinek van dolga, próbálja csinálni, amennyire lehet jól végezni, alkalmazkodni az új és/vagy más kihívásokhoz. Akinek már nincs vagy csökken, az még hamarabb eljut az értelmetlenséghez. Az első esetben a fáradtság és stressz segíti a beégést, a másodikban a veszteség, hiszen sokat veszítettünk. Ugyanúgy átéljük az értelmetlenséget, ráadásul egy jó adag bizonytalansággal és kilátástalansággal. A tetejébe még az egész világ immár fenyegető, ami eddig lehetőség volt, kellemes és biztonságos, most mind veszélyforrás lett.
Az lenne furcsa, ha ez nem viselne meg. Magától értetődően vagyunk kiábrándultak, elkeseredettek. Vannak, akik agresszióval reagálnak erre a feszültségre, mások inkább rezignációval. Megdöbbentő is, amikor ilyen rövid idő alatt ekkorát változik a világ – szokások, értékek, kapaszkodók, elvek inognak meg vagy tűnnek el.
Tulajdonképpen csodálatos, hogy ilyen jól bírjuk. Hiszen a nemrég még elképzelhetetlenben élünk. Mi lehet az, ami megtart, ami tovább visz? Bizonnyal sok ilyen tényező létezik, de leginkább a feladatok és a kapcsolatok. A feladatok, mert dolgunk van, kicsi vagy nagy, de a mi dolgunk, mi felelünk érte. Meg a kapcsolatok, mert kevés vagy sok, de a mienk, a mieink, és felelősek vagyunk a mieinkért.
Beégés esetén is azok tartanak meg, amik egyébként is. Lehet, hogy ez mégis ugyanaz a világ még?
A világ most arról szól, hogy bezárkózunk és nézünk kifelé. Már aki nem kénytelen dolgozni, mert azok általában jó sokat dolgoznak. Ahol meg gyerek is van, ott a tanulással kell foglalkozni. Sok egyéb előfordulhat, de alapvetően mégiscsak az a különbség az eddigiekhez képest, hogy be vagyunk zárkózva. Egyedül vagy néhányad magunkkal. Meggondoljuk mikor kell tényleg kimerészkednünk, ezt próbáljuk minimalizálni. Bent vagyunk.
És próbálunk tájékozódni, mi is lehet odakint. Egyrészt mi van a többiekkel, a számunkra fontosakkal? Jó, hogy tudunk kapcsolatot tartani, tudhatunk egymás jó vagy rossz dolgairól, helyzetéről. Nem vagyunk annyira egyedül és ők sincsenek egyedül, hisz lényegében velük vagyunk. Megvan a kapcsolat.
Másrészt a világ érdekes most, mi van kint, mi várható, hogyan készüljünk? Számos hírforrás áll rendelkezésünkre, és nagyban felértékelődik az, amit megbízhatónak is tekintünk. Érdekesek a pletykák, balhék, botrányok vagy furcsaságok – de leginkább az eddigi tapasztalatok, levont következtetések, hiteles tudósítások és átgondolt tanulmányok tűnnek fontosnak. Meg az, hogy amíg be vagyunk zárkózva mi történik a világunkkal, illetve mit tesznek vele, akik befolyásolják a történéseket.
Vannak csodálatos és megkapó történetek, hősies és emberi nagyságot bizonyító hozzáállások, tettek. Vagy csak normális, hétköznapi, de a folytonosságot jelentő helytállások. Megtapasztalható hozzáértés, szakmaiság, megalapozottság, olykor bölcsesség is. Úgyhogy van remény, van folytatás, lesz még világ az óriási veszteségek és tragédiák után is.
Valamint vannak a gyáva, önérdekű, a lehetőséget kihasználó és másoknak ártó tettek, mikor ellenfeleknek, haragosoknak tesznek keresztbe, mert lehet. Azonfelül van még a felelőtlenség, hozzá nem értés, titkolózás, átgondolatlanság – főleg azoknál bosszantó ez, akiknek elvileg rendelkezésére állnak a fizikai és szellemi források, felhatalmazások, ráadásul ez lenne a dolguk. Ez viszont elkeserítő, mert igen könnyen igen sokat lehet rontani, míg a javítóknak igen nehéz dolguk van.
Így bezárkózva talán jobban át tudjuk gondolni a kinti világot. Meg hogy milyet is szeretnénk, ha majd már kimehetünk. Felállíthatunk fontossági sorrendeket, esetleg pontozhatjuk a világgal való elvárásainkat. És figyelhetjük, ki viszi előre a reményeinket és ki akadályozza azokat. Akár köz-, akár magánszereplők, kis- vagy nagy emberek, közel illetve távol. Ki épít olyan világot, ahova szívesen kimennénk. Sőt, kivel tudjuk majd együtt építeni, mert látjuk: a mi világunkat építi.
Hiszen nem leszünk mindig bezárva.
Most elég bizonytalan a helyzet, a közeljövő is ködös, a távoli meg egészen kivehetetlen a halvány derengésben. Ez a bizonytalanság alapvetően feszültséget okoz, hiszen megéljük tehetetlenségünket, létbizonytalaságunkat, tulajdonképpen eddigi világunk számos stabilnak hitt összetevőjének összeomlását. Ha próbálunk is nem foglalkozni vele, bennünk van ez az egész.
Ilyenkor a kapcsolatok jelenthetnek sokat, azok tarthatnak meg. Az egymáshoz tartozás érzése, az együttlét tapasztalata, a közösség élménye. Hogy legalább nem vagyunk egyedül, számíthatunk egymásra. Most épp ez vész el, pont a közösség, a találkozás tilos. Amin enyhít az elektronikus kommunikáció, legalább információink lehetnek, akár videó konferenciákon „találkozhatunk”, de nem teljesen ugyanaz. Szembesülünk az egyedüllétünkkel, magányunkkal, szeparáltságunkkal. Akkor is tudjuk azonban, hogy akivel kommunikálunk nem virtuális személy hanem valódi, ő az aki, csak most épp fizikailag elérhetetlen.
Vagy pont össze vagyunk zárva, ilyenek a körülményeink. Eddig ki tudtuk kerülni egymást, megoldottuk hogy ne menjünk egymás agyára, de most ez nem megy. Nincs hova menni, nincs mit csinálni, egy térben vagyunk. És bármit csinálunk zavarjuk egymást. Még ha próbálunk is figyelni egymásra, tolerálni az eltérő szokásokat, különböző igényeket – meddig megy ez? Egy nyugodt, stabil, kiszámítható és biztonságos világban sem könnyű, hát még a jelenlegiben, aktuális idegállapotunkban.
Vagy pont másként látjuk a másikat. Hisz mi vagyunk egymásnak, a világra nem számíthatunk. Újra kell kalkulálni, hogy egymásra mennyire építhetünk – mert ha ez is elvész, akkor nagyon kevés marad. Sokkal inkább kell beszélnünk egymással. Megmutathatjuk félelmeinket, gyengeségeinket, hibáinkat – ebben a helyzetben úgyis kiderülnek. Szembe nézhetünk ezekkel és felfedhetjük – a másik biztosan hasonló nehézségekkel küzd. Hisz mi mást is tehetne? Talán a kommunikációval megtalálhatjuk egymást – és magunkat is a kapcsolatban. Esetleg építhet is a kapcsolat, építhetjük egymást, segíthetünk megmaradni.
Ha egy kicsit jobban félünk a külső világtól mint egymástól, akkor komoly megtartó erő lehet a kapcsolat. És ahogy a külső világtól is csak annyira kell félnünk, hogy óvatosak és megfontoltak legyünk, ugyanígy a kapcsolatban is ennyi kell – csak egy kicsit kevesebb, mint kifelé. Kicsit kevesebb óvatosság és megfontoltság – és máris emberek vagyunk a kapcsolatban. Jelen vagyunk, és a másik is. Most talán ez a legtöbb.
Az aktuális, szeparálódásra biztató helyzetben ugyanúgy szükség lehet segítésre, támogatásra. Hogy mégse veszélyeztessük magunkat vagy másokat praktikus lehet az online konzultáció. Bizonnyal a személyes a jobb, de az online kapcsolat is kapcsolat.
WhatsAppon, Viberen, Zoomon vagy Skype-on oldható meg a beszélgetés.
Email-ben vagy telefonon tudunk időpontot egyeztetni.
Az online konzultáció jellemzői megegyeznek a személyes találkozás tulajdonságaival, lásd az Elérhetőségnél.
segítő Konzultáció 